Rozsnyai János: Maros

Idők előtti históriát mondok, mert ez olyan régi történet, hogy a Teremtő még a vállára se’ vette azt az ütött-kopott tarisznyát, amelyben, az Öreg Idő kuporgott apró gyermekeivel. Akkor még Időapó legnagyobb fia, Őskor is kisded volt. A tarisznyaszíj csak azután nyílt ki.

Szóval ekkoriban óriások taposták a lágy földet. Ha jókedvük volt, puha lankákat, szelíd völgyeket rajzoltak a sárba, de ha összemérgelődtek, dühödten topogtak, zord sziklákat dobáltak, hegyeket sodortak csipkés láncolatba. Olyankor egymásnak feszülve fölgyűrték a földet, amely kínjában jajgatott. Fájdalmas, tüzes sebek fakadtak forró bőrén, és a hegeken át tüzet lehelt. Néha sírt a szenvedő föld, és haragos, tajtékzó vizek szökelltek belőle. Aztán hamu hullott, fekete esővel kevert forró víz, amely elborította a frissen föltépett talaj mélységeit.

Sorra nyílt ki a Teremtő tarisznyája. Az is lehet, hogy elkopott az iszák szíja. Így született a Maros. Sok apró testvérkéje táplálta, akik friss illatokat és hideg szeleket hordoztak hátukon, és mivel akkor tanultak járni, sűrűn botladoztak hófehér habsebeket szerezve útjuk során. Egyre gyorsabban futottak a hegyekben, lejtőkön, lankákon, míg rá nem bukkantak nővérükre, a mosolygó Marosra, aki lágy öleléssel fogadta őket.

Valaha a Maros egy volt a sok kis bukdácsoló patak közül. Egy bájos, apró forrás volt ő is, de bátorsága, vidámsága a legmeredekebb úton csalta a mélybe. Aztán magába fogadta csivitelő, fecsegő testvérkéit, és egyre komolyabb víz, folyó lett belőle.

Ahol született, folyton növekvő erejével egy völgyet vájt ki magának. A komor felhőkből zuhogó eső és a Maros vize parányi magvakat hozott magával. A folyó völgyében először szivárványszín rétek, majd sötét erdők sarjadtak, melyekből smaragd tisztások futottak le a Marosig, meg-megáztatva benne pitypang lábukat. Az erdőkben tömérdek kismadár kísérte csengő-bongó dallamokkal a folyó zúgásának robaját.

Tavaszonként tengernyi eső zúdult a Marosra és az őt hű szolgaként kísérő erdőkre, rétekre. Egyesülve az égig érő, fekete felhőket karistoló bércek fagyott bajszú hiúzok lábnyomait őrző jeges fájdalmával, és apró tavakat, zörgő levelű nádasokkal tarkított kiöntéseket sírtak. Ezeket a zsírcsordító nyári nap addig perzselte gonosz vigyorral, amíg sáros tócsákká aszalta. A Maros gyászolta kiöntéseit. A könnyeiből esőfelhők lettek, amelyek megeredve feltöltötték az apadó folyó medrét, és a szőke víz habjai tömérdek csillogó, ezüstpikkelyt sodortak magukkal.

A szelídebb lankák közé érve, majd a zöldfüvű réteken meg-megállva, lelassult a folyó. Itt már egyre kevesebb patak cirógatta. Aranyló haját, amely lágy fürtökben omlott a síkság vállára, néha rakoncátlan szellők kócolták, de megesett, hogy dühöngő nyugati szelek ráncigálták egymással vetélkedve.

Tetszett a Maros mindenkinek. A tiszta égbolt magasából kamasz sugarak szökdöstek le, nem törődve sokat tapasztalt apjuk, a vén Nap figyelmeztetésével, és zengő legényest jártak a hullámokon. Kegyetlen zivatarok tépdesték a Maros hátát, hogy erejüket, daliásságukat bizonyítsák a szökdécselő szépségnek. Ő azonban csak nevetett a sok udvarló csillogásán, villogásán, zúgásán és morajlásán. Kacaja erdei szellő suttogása, ezüst holdfény simogatása és hajnali harmat volt.

Csak egyvalami volt, ami elbűvölte őt.

Fönn, a szirtekkel csipkézett meredélyekkel és szakadékokkal szabdalt hegycsúcsok közt született a Tisza. Bölcsőjét fenyvesek, éles sziklák, vadászó medvék üvöltése, és osonó hiúzok morgása vette körül. Gyenge habjaiba éles kövek zuhantak. Égiháborúk robajló mennydörgése, cikázó villámok fenyegető fénye, morajló földrengések dajkálták. Szürke patakok szorították medrét. Lefelé tartó hosszú útja menekülés volt irigy testvérei elől. Az állandó futásban megerősödött, hatalmas sziklákat ragadott föl és tojás alakú kavicsokká koptatta. Időnként ő is kitört ágyából és zabolázhatatlan ősdühvel áradt. Ilyenkor mindent elpusztított környezetében.

A síkságra leérve lelassult, megemberesedett, komolyabb lett. Itt már nagy folyók is behódoltak neki, nem mertek vitatkozni vele. Vizüket nekiadták és röstelkedve elballagtak.

Aztán a Föld, amely ekkorra már lehűtötte homlokát, pihenésként lejtőket vájt ki magának. Az ilyen hasadékok egyikében találkozott a két folyó a Tisza és a Maros.

Tisza természetesnek vette, hogy a kis szőke folyó megalázkodva adja át neki a vizét. Maros azonban lágyan fodrozódni kezdett, ahogy a széles vállú, vad folyamfiút megpillantotta. Hallott ő már bugás nádbokroktól, ezüstpénzű halaktól, és a kiöntéseiben fészkelő gencsektől a veszedelmes Tiszáról. Úgy gondolta azonban, hogy majd szépen megférnek egymás mellett. Most amikor megérezte a Tisza szándékát, sok kis ágra szakadt, úgy próbált megszökni előle.

Egy fekete szemű zivatarfelleg, aki nem kellett Marosnak, sűrűn zuhogó csöppjeivel irigyen a széles Tisza fülébe suttogott. Addig hullatta gúnyolódó esőjét, míg a nagy folyam egyre dühösebb lett. Észrevette, hogy a Maros nem akarja vizét neki adni. Haragja egyre nőtt, szétszórta tajtékzó habjait, pusztítani, rombolni kezdett Elöntötte a nádasokat, elsodorta a halakat és kiborogatta a vadmadarak parti fészkeit.

Maros csak nevetett rajta, majd göndörödő, szőke fürtjeit váratlanul csillogó fodrokba fésülte, és a meglepett Tisza vállára hajtotta fejét. Az aranyszínű tincsek lágyan simultak a hatalmas víz tajtékzó hullámaira.

A folyamfiú csodálattal figyelte, és úgy érezte, soha senki nem szerette ennyire. Fölfigyelt Maros piruló fodraira. Ekkor már nem büszke gőgből, hanem szeretetből akart egyesülni Maros vizével.

A pusztító áradás lassan visszahúzódott. Már nem ölt, rombolt Tisza, hanem nyárutói éjek tücsökcirpelését utánozta csobogása, és a halálukban is meseszép, letépett vadvirágok csokrát fonta a folyóleány homlokára. Ahogy az irigy zivatar eltakarodott délnek, apró, piros bolyhú bárányfelhők borították be az eget, és tükörképük fényesen csillogott Maros szemében. Nem kellett már követelni, parancsolni neki, mert saját akaratából adta magát Tiszának.

Ezután együtt építették a szélesedő homokpartot, nevelték a vízi világ csodás teremtményeit, összekarolva ballagtak útjukon. Végül, amint megöregedtek, szelíd belenyugvással, kart karba öltve adták meg magukat egy új, erős folyam, a Duna hullámainak, ahol vizeik elkeveredtek, Azóta is a hátukon hordozzák a Kárpát-medence minden szépségét, vadságát és teremtő erejét.

A Duna pedig vitte a belé ömlő folyókkal az Alföld szelíd csodáit a hatalmas, szunnyadó Fekete tenger lágy ázsiai kékségébe, hogy aztán hószín vitorlákat ringasson. 

Az irdatlan víz meséket mondatott a folyókkal, hogy a keleti sivatagok homokját hordozó szélviharok kegyetlen korbácsütéseit kipihenje.

Ha a Hold megfürösztette ezüstlábait a tengerben, szavakat csent tőle. A Maros szőke meséit hallgatta legszívesebben. Olyankor aztán szelíd, pihentető álmokat ragyogott az evezősök meggyötört arcára.