Megjelent: Szőrös Kő, 2015.06.28.
Nagypapa templomba nem járt, „érzékeny gyomra” felfordult a füstölő szagától, de néha imádkozott. A vasárnapi húsleves fölött, és igazgatta nyakkendőjét. Aznap torkát a gőz is piszkálhatta, mert fulladozva köhögött, orrából majdnem kirepültek a szőrök. A levesestálból meg kikandikált egy tyúkláb a sárga karikák között. Bátyám meglökött. Egyik szemét jobbra rántva, másikat lecsukva jelzett. Húgunk fejét jobb vállára hajtva aludt szuszogva, szájából csorgott a nyál, anya meg összebilincselte kezeit Kati dereka körül. Áldd meg, amit adtál nékünk! Áldd meg, amit adtál nékünk!, ismételgettük Atival a kétüléses gyerekasztalt (kákabélű bátyám már alig fért bele) térdünkkel ritmusra emelgetve a nagyasztaltól nem messze. Ati karimáig mert tányérjából a leves egy másik tócsát keresett. (Padlón nyári vasárnaptérképünk.) Aztán a legnagyobb sárgarépadarabját a számba dugta. Sok sárgarépát kell enni, és majd te is tudsz fütyülni, mondta nagymama délelőtt, amikor hármasban pucoltuk a zöldséget, és ujjunkról egyszerre dörgölgettük le a sárgarépahéjat. Bátyám kivitte az újságba gyűrt szemetet. (Színes zöldségruhák.) Nem jött vissza. Én utána. A kert végéből füttyentett. Siettem hozzá, mint kocához a kismalac. Kezében ostyadarab. Fülig érő szájjal rakta a nyelvemre. Vállán nagymamáék hálószobájának falvédője. Összekötözte spárgával a hasán, dagadt alul-felül a galuska és a csirkepaprikás. Tested és vérem!, mondta, én pedig megszopogattam ujját, ahogy Kati a sajátját állandóan. Húgunk az eget is lehazudta, bátyám saját szeméből a könnyet. Mandulagyulladására, tudtam, kis ostyaszelencében volt egyik gyógyszere.
Másnap anyát egy „úttörőcsapat” kísérte ki az állomásra. És most majd ki fog engem szidni?, nézett rám húgom, amikor integettünk a pályaudvaron. Rám mindig számíthatsz, öleltem át, és meghúztam a fülét. Majd én meghúzom az enyém!, lökött meg. Kikaptam kezéből a fehér zsebkendőt, és integetve futottam a kijárat felé: Kiscsi-pás, várha-tod, hogy szid-jalak! És bőg-hetsz anya után hangosan egész éjszaka!
Ati halkan, mezítláb, tornacipője nyílását kezeivel letakarva jelent meg reggel a szobánkban. Gyertek! A rózsalugast elhagytuk, a farakást is. Na, itt jó lesz! A paradicsompalánták között álltunk. A napsugarak kócos hajába mélyedtek. (Fénytüskekorona.) És kitárta tenyerét. Az „imátkozó sáska” felemelkedett. Mi meg láttuk, ahogy bekapja egy fecske.
A téli szünetben csillogott nagypapa szeme is, és kabátja válláról csurogtak az olvadó hópelyhek, amikor meglátott leszállni a vonatról minket. Mi meg többé nem pucoltunk nagymamával répát. Krumplit se. Kezére karkötőt tett a bénulás. Félnagymama lett, mi a félárvák félunokák. Ha nagyapátok nem lett volna…ludovikás, nem léptem volna be a pártba, pecsételt lelkembe nagymama elferdült szája egy mondatot este. Kacska kezével simogatta fejünk. Elfértünk az ágyban mellette. Nagyon lefogyott. A félelemszagú ágy másik fele meg nyikorgott. Reggel nagypapa sokáig nézte a szélkakast, majd lehajolt, krákogva felhúzta zokniját. Lement a pincébe. Rohantunk hozzá, amikor a kosárra ráesett. Feje koppant. Gurultak a lépcsőn lefelé a krumplik, almák. Földi paradicsoma nem volt már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése