Janáky Marianna: Félelmek

Megjelent: Irodalmi Szemle, 2015.06.05.

Addig a napig nem féltem. Mosolyogtam, amikor láttam, hogy apa jön az iskolába értem. Szürkeruhás őszi délután volt, az ég még nem nyitotta fel sorompóját a csillagok előtt. Akkoriban már sokat krákogott, hetek óta meghajolva járt, húzta előre a szíve. Hirtelen köpött egyet. Slájmja foltként maradt az aszfalton, mint írásfüzetemben a tintapaca.

Otthon lefeküdt az ágyra, megfogta a kezem, és felsegített a hátára. Fáj. Késként vágott fülembe szava. Ide-oda lépkedtem rajta, ingje összegyűrődött talpam alatt, néha megtámaszkodtam a falban, mégis a babaház járt a fejemben, amit a születésnapomra készített. A kanapé és a fotelek igazi kárpittal bevonva! Még aznap is éreztem az enyvet, ha fejem a nyitható-csukható háztetőn bedugtam. Apán pedig valami ismeretlen sötét szagot.

Másnap a lépcsőn egyenesen állt, és engem nézett. Egy forintért táncolok!, kiáltottam kisdobos nyakkendőm ide-oda lengetve. Ő nevetett, a lovak prüszköltek. A gyógyszertár előtti sarkon (anyával ott dolgoztak) fiákeresek ültek. A bakon a napsugár beléjük karolt. (Szegények páholya, mondta egyszer anya.) Imre bácsi összenézett apával, és megfogta derekam: Gyere, Nikő, lovagolj egy kicsit Istenen! De nem mertem két kézzel megfogni a ló hátát, mert markomban már három egyforintost szorongattam. Apa arca vörösebb lett, mint az enyém a szétmaszatolt vértől, amikor rohant át velem a kórházba. Szájában megsavanyodott a káromkodás, pedig nem mondtam el neki, hogy Imre bácsi lekurvázta Isten anyját.

Este a lovak magasabbra emelték lábukat házunk előtt hazafelé menet, patkóik alig érintették a macskakövet. Hegyezték fülüket, ágyam mellett anya. Ott van Isten a fiókban! Imre bácsi kezében kés, nyissz, kihúzza lova nyakából az ereket! Gombolyaggá tekeri, anyukája pulóvert köt belőle neki. A kis lámpa fénye anya szempilláján csipkésre horgolta a könnyeket. Csak egy kis agyrázkódás. Csak egy kis agyrázkódás, magában ismételgette.

Két nap múlva az iskolában azért kaptam egyforintosokat, ha láthatták osztálytársaim szemem fölött a varratokat. Aki meg akarta nézni mind, annak öt forintot kellett adni, de Sanyinak és Petinek ingyen megmutattam. Hazafelé hátulról simogatták a hajam. Mindjárt jövök, néztem rájuk vissza. A kapunk is figyelt tátott szájjal. A fiúk végül a meggyet nem ették meg, fülükre akasztva futottak el. Másnap a tanító néni csak annyit tudott, hogy Sanyi vérhast kapott. A hülye zöld meggyed!, hagyott ott Peti szünetben.

Este, életemben először (felpuffadt vörös szemmel), kivihettem bátyám kutyáját sétálni egyedül az utcánkba. Ő sakk-szakkörön volt. Nem messze a házunktól egy férfi a kapumélyedésből kiugrott, és széttárta a kabátját. De szép hosszú hajad van! Következő nap Ati megvakarta a fenekét, mielőtt bekászálódott az ágyba, és azt mondta: Ronda az új frizuráád. Még a segged lyukában is hajszál lehet!

A temetést követő héten egymás mellé fektettem kihúzgált hajszálaim, vonalzóval méregettem, megvan-e egy méter hatvan, mint apa sírjának mélysége. Végül a hajcsomóm a babáméval együtt felgyújtottam a fásszín mögött a lavórban. Sercegett, akár a rádió, amikor bátyám a Szabad Európát próbálta befogni egy-két évvel később, pedig anya megtiltotta.

Talán megtudta apa ezt is, hiszen anya esténként még sokáig beszélt vele. Tavasszal a lépcsőn ülve, mint egy költő galamb, nyáron a futórózsákról csipegetve vékony ujjaival az elsárgult szirmokat, ősszel pedig a levelek a diófa alatt szavába vághattak volna. Még álmában is vele beszél!, súgta Ati egy reggel, amikor szénért ment.

Aztán sorakoztak az évek, mint utcánkban a gesztenyefák. Mostanában minden nap én megyek az öregek napközi otthonába anyáért. A kilincs remeg, amikor lenyomom. Ő mosolyog. Ma születésnapi buli volt! A pohárból felszállt egy pillangó!